Welcome to Gaia! :: View User's Journal | Gaia Journals

Hi everyone!
Sorry for those who don't understand Hungarian. I simply don't have the guts to translate all of this to English. Mostly because of the length. Secondly, because the entry doesn't have a little meaning at all. It is all just balbbering all the way down. Sorry for those who can even understand it. (hehe)
Szia mindenki!
Végre rávettem magam, hogy írjak is valamit ebbe a naplóba, de inkább blogként használom, mert lusta vagyok felregisztrálni valamhová máshova. (Furán fogalmazok néha...)
Először is megszeretném köszönni Anginak, hogy adta az ötletet! Nélküle nem írnék ide. razz (És bocsi ha még nem vettelek fel a barát listámra. sad )
Nem tudom ki fogja ezt olvasni, de úgyis mindenki bele fog ide nézni gondolom, akinek nincs is köze ehhez az egészhez, mert teljesen nyilvános lesz az összes bejegyzés!
(Ezért is próbálok minél kevesebb embert beleírni ide. razz ) ((De nem hinném, hogy lenne aki megúszná...))
Nos félretéve a bemutatkozást, a sokadik tea után és a sokadik köptető után (még mindig beteg vagyok) ideje lenne valami érdemlegeset is ideírni.
Hát ez nem fog menni.
De azért megpróbálom.
Végre kezdenek rajtam hatni a gyógyszerek amiket felírt a doktornő a sokadik nap után, és úgy tűnik, hogy végre ki fogom heverni ezt a nyavaját is. A rossz hír az, hogy az ősznek még nincs vége, tehát ez még jó sokszor meg fog ismétlődni...
De nem elég sokszor, hogy túl sok legyen! Hamár itt tartasz a blogom olvasásánál, akkor már valószínűleg te érzed úgy, hogy túl sok neked.
De úgyse kötelező elolvasni ezt, és ha már nyilvános blogot hozok létre, akkor a gyengébb idegzetűeket valahogy le kell rázni nem?
Tehát hol tartottam? Ja, valami érdemlegeset...
Hát az nem fog megtörténni.
De ha már itt tartunk akkor talán azt is említhetem, hogy az utóbbi japán dolgozatom egészen jól sikerült, még akkor is ha a tanárnőm (Ancsi) 100% várt tőlem, de se baj, nekem elég jó volt. Ami azt illeti olaszra is tanulnom kell, dehát tudjátok, hogy van az. Ha nem tartom magamban a magyar nyelvet, akkor elfelejthetem, azt, miközben tanulom az olaszt! Az igazán nagy tragédia lenne. Olyan nagy, hogy el kéne költöznöm külföldre. (De jó lenne.) Na mindegy a lényeg az, hogy most felélinkítem a magyar nyelvtudásomat, és majd megnézem a reakciókat, hogy ki jutott ennek a maszlagnak a végére, mert Szabolcs biztos, hogy megnézi, ha végig se olvassa. Ha már eddig eljutott akkor gratulálok neki. Sőt. Még magamnak is gratulálhatnék, ha ezt le fogom fordítani angolra, de lehet, hogy műfordítás gyanánt, (meg aztán ott van a nyelvfinomítás is) inkább kiszedem belőle a fölösleges részeket. De ki tudhatja? Lehet, hogy el akar valaki aludni, csak nem tud, és azért akarja az én blogomat olvasni. A végén még úgy becézem, hogy altató, de inkább a fájdalom ékelődik bele az ujjaimba ahogy e sorokat írom. Még jó, hogy argonómikus a billentyűzetem. (Köszi Microsoft) De a reklámot félretéve tovább írok a semmiről. Aki már idáig eljutott az nyilván unatkozik. De szerintem most fejezd be. Ha nem. Akkor tovább írok. Tehát a jelenlegi szabadidőmet a sok sok játékom kipróbálásával, újrapróbálásával töltöttem, úgymond "kockultam". De félretéve az apróbb referenciákat tanultam is. Pontosabban bekapcsoltam az olasz szinkront az egyik játéknál, és átvittem újra, de ez mellékes. Aztán meg próbáltam egy játékot egér nélkül irányítani. Meglepódtem, hogy az egér mozgott is a q,a,o,p gombokkal, csak kattintani nem tudtam vele. De mivel az egér telepítséhez már lusta voltam, úgy maradt, és inkább próbálgattam tovább játékokat. Biztos, hogy tudod, hogy ezt nem kötelező végigolvasni? Na mindegy. Lehet, hogy mégse fordítom le ezt az egészet. Van szabadidőm, de nem ennyi. Meg aztán kezd kopni az ujjam is. A billentyűzet még bírja, de az ujjam valamiért nem. Na mindegy. Gépelek tovább. <pihenő> Na jó, mégse azonnal, de néhány másodpercet mégis kell tartani, mert megolvad alattam a gép. Még ígyis kell hűteni egy hatalmas ventillátorral a procit, mert túl lusta vagyok azt is kipucolni. Hát, van ez így. Senki se lehet mindig szorgos. Elvégre is két nyelvet tanulok, meg aztán újra is fogok érettségizni. Kell egy kis gépelés és magyar nyelvtanulás is nem? Bár magam se tudom, hogy hanyadik mondatot írom,de valószínű, hogy panaszt fognak ellenem emelni, mert túlterhelem a szervert ennyi szöveggel. Vajon mennyi ideig töltődhet ennyi szöveg? Na mindegy. Azért van ez, hogy írjanak bele, nem? Hát én írok. Egy kicsit sokat, de még írok, és élek is.
Ki is tűztem magam elé egy új célt!
Ahogy írom ezt a szöveget, a jobb oldali görgető csúszka egyre jobban zsugorodik. Nos most az akarom kideríteni, hogy milyen kicsire tud összemenni. Lehet ezzel szórakozni, de ha még ott van a józan eszed, ellentétben velem, akkor ezt ne próbáld ki otthon. Dehát amúgyis kell egy kis gyakorlás. Tudjátok szoktam néha írni kis történeteket, novellákat, meg ilyesmiket. Most vagy az ihletet gyújtöm, vagy gyakorlok, vagy pedig nincs semmi ötletem és csak írok. De lehet, hogy az utóbbi az igaz, ha jobban belegondolok. De nem kell azért annyira rámförmedni, hogy ennyit írok. Előfordul az, hogy sokat akarok írni, vagy beszéleni. Hát most úgy adódott, hogy sokat akarok írni. Nem tudom miért, de írok tovább. Győzedelemem apróbb szikrájaként a csúszka felett, ismét elkezdett zsugorodni. De ez nem zavar, mert úgyis unatkozom, és az aki olvassa ezt, az legfeljebb, csak ideolvas, és nem tudja megérteni ennek a nagy maszlagnak az eszmei mondandóját, ami nem is létezik. De nem baj, mert a gondolat önmagában kényesztet, hogy létezik e valaki aki képes eddig elolvasni a mondandómat (ami nincs is). Ha van valaki akkor az díjat érdemel. Vígasz díjat, mert akkor jó sok szabadideje lehet. Nem mintha személyét akarnám ezzel megsérteni, hanem azért, mert egy egyszerű díj sokkal kevesebbet érne, mint egy olyan díj ami megfelelően kárpótolja eme blog elolvasásának kínjait. Remélem megértetted amit eme sorban írtam, mert nem ajánlom, hogy újraolvasd. Éppen elég kínokon mehetsz keresztül e pillanatban is, ahogy egyszer elolvasod ezt az irományt. Na jó, blogot. A végén feléled bennem egy bizar alteregó aki egy költő valójában, csak el volt bennem zárva, mert nem tudott kiszabadulni. Hát. Lehet, hogy erre sohase kapunk választ, de inkább legyünk hálásak érte, ahogy én hálálkodom.
Ami azt illeti, már biztos összegyúlhetett egy oldal, de nem akarom mérni az időt mert úgy lassabban telne. Ne mindegy. Nyilván csak egyszer fogok ilyen blogbejegyzést írni. Élvezzétek ki amíg lehet és próbáljatok a végéig jutni! smile Ha már eljutottál az előbbi szmiley-ig akkor gratulálok. De mivel már sokszor gratuláltam inkább nem akarok tovább gratulálni, mert a végén még rászokom. Az meg nem lenne jó mert akkor másokat idegesítenék, ugyanúgy ahogy azzal idegesítelek benneteket, vagy téged (nem tudom eldönteni, hogy egyedül is lehetséges annyi lelkierőt összegyűjteni, hogy idáig eljuss), hogy írom ezt az aligha összefüggőnek mondható maszlagot, ami nem akar megszűnni. Egybéként hallottam az ilyesféle dolgokról. Úgy hívják őket, hogy Savant-ok. A művészi gondolkodásuk nagyobb mint a logikai gondolkodásuk, és ezért nem tudják abbahagyni az írást, a művészetet a festést, vagy az alkotást. Nos ne legyen itt semmi félreértés, mert én nem tartozom közéjük, csak már annyira belejöttem, hogy kár lenne abbahagyni a szócséplést, hamár ilyen magas szintre eljutottam. Most az előbb nyújtózkodtam. Csak azért írom le ennyire részletetsen a cselekvés sorozatomat, mert ezt a szöveget, szinte szünet nélkül írom, és ha nem is gratulálna nekem senki, legalább én gratulálok magamnak, hogy idáig képes vagyok szpihés korlátaimat feszegetni. Bár nyilvánvalóan nem telik sokba, mert élvezem, de akkor is érdekes dolog. Nem is írtam még ennyit egy huzamra az egész életemben a nagy semmiről, de ez nem is aggaszt, mert ezt nem is unalomból teszem, hanem puszta önszugerációként, hogy vajon hol helyezkednek el határaim. Nem is annyira érdekelne, de puszta emberi kíváncsiságból teszem ezt. smile
Minden esetre legalább nem gondolok sok mindenre ahogy írom ezen sorokat, és a torkom is kevésbé fáj, tehát ezt lehetne valahova az akupunktúrás módszer mellé besorolni.
Belegondolva nem szép tőlem, hogy ennyit írok az első igazi bejegyzésemre. (Mert az előző csak egy apró bemutató volt.) Hisz mégis Angi blogja ihlette ezt, és ha már az első bejegyzésembe többet írok, mint ő az egész blogjában (összes bejegyzést és kommentet is beleértve) akkor alaposan mennyiségileg felülekerekednék rajta. Tartalmilag biztos, hogy nem, mert alig van ebben valami tartalom. Talán említettem a nyelvtanulást, meg aztán a Savantokat is. Bár kétségeim vannak, hogy én közéjük tartozom továbbra is, de ha esetleg arra gondolsz/gondoltok, hogy mégis az lennék, akkor alá szeretném támasztani, hogy mégis tévedtek. Csak, hogy az apró kétségeket is elhesegessem normális mentális állapotom stabilitása felől. Huhh...
Ez aztán jól esik. De még nem elég jól! A csúszka lehet, hogy rendesen eltörpült géppuska ujjaim pörgésére, de még akkor se elég kicsi...
Írnom kell még! Nos... mit is mit is mit is. Nincs ismétlés! Írok tovább!
De már kezdenek kétségeim lenni afelől, hogy sokáig folytathatnám, mert már kezdem érezni a tea hatását, és már igazán aludnom/tanulnom kéne mert holnap olasz és pótolnom is kéne vagy mi...
De persze ez nem azt jelenti, hogy csak olaszra kell tanulnom, mert hétfőn japán is lesz, az a fránya hétvége pedig nagyon gyorsan tud telni. Nos minden eshetőségre, még lehet, hogy tovább írok, mert még mindig nem tudom, hogy mennyit írhatok egy huzamra, annak ellenére, hogy már egy picit fáj a nyakam. Lehet, hogy a karommal kéne valamit tennem, vagy görbén ülök, de inkább megigazítom a hátamon szunnyadó székemet.
Nos mivel ezzel is készen lennék, és a csúszkát már nem igazán tudom kissebbre zsugorítani, ideje lenne beismerni literológiai katarzisom végét, mert már kezdek fáradni a gondolatától is, hogy fáradt vagyok. De még valahogy mindig nem ismerem be, mert valahogyan az ujjaim még mozogni akarnak. Talán megunták az fps játékokat és többet is akarnak pötyögtetni a billentyűzeten, mint a híres WASD gombokat? Lehet, hogy ez nem is költői valóm, hanem ujjaim kiteljesedése? Hát biztosan nem fogjuk megtudni, mert a gondolatától is irtózom, hogy valaki végigolvassa ezt a regényt, de nem kizárható, hisz vannak olyan unatkozó emberek akik képesek oly módon romba dönteni szabadidejük bőségét, hogy elkezdik olvasni azt, amit én csak folyton írok és írok.
De ez nem baj, mert ha nagyon benne vagyok abban amit írok akkor még az álmosságomat is elfelejtem, ami nem igazán jó, de legalább jókat tudok felkacagni azokon a badarságokon amiket ide leírok. De nem baj, mert valószínűleg mások is ugyanígy kacagnak, de ha sírnak akkor komolyan nem tudnám eldönteni, hogy a fájdalom miatt teszik, vagy már a röhögés kelt bennük elő ilyen bizar mellékhatásokat. De az biztos, hogy ha a hasuk görcsöl, akkor valahol legmélyen a lelkük is. Na mindegy, legalább kiélhetem mélyen rejtegetett szarkazmusomat meg cinizmusomat, melyeket rejtettségük folytán, ritkán adódnak úgy, hogy ki is élhetem őket. Az utóbbi mondatnak lehet, hogy nincs értelme. De ha ez így van akkor nyilván eme mondat fölött tornyosuló tömeghalmaznak sincsen. De ez nem baj. Nem a szadizmusomat élem ki, hanem az írásvágyamat, ha az olvasásra a vágyam már hiányzik.
De mindegy, biztos van olyasvalaki akinek írásvágya nincs, de olvasás vágya annál inkább. Na akkor találkozik velem, és úgy dönt, hogy feláldozza élete több óráját annak érdekében, hogy a végére jusson ennek a szövegnek. De nem baj, ha nem jut a végére. Legalább jó volt, hogy ismertem. Ha ismertem azt a személyt aki neki akart fogni ennek a szövegnek az elolvasásához, csak lelki gyengesége folytán élettelenül és kifacsarva lefordult a gépe előtt, és nem tudott már tovább gondolni arra, hogy mi értelme törékeny földi létének.
De ez nem is baj, hisz úgyis túl vagyunk népesedve, tehát ha netán tragiusan végződne az olvasók sorsa, akkor legalább hozzájárultam ahhoz, hogy szebbé tegyen a világunkat, azzal, hogy szabad helyet teremtsek azon reménnyel teli fiatal utódoknak, kik még nem ütköztek bele ebbe a blogba. De ez nem is baj, mert ha mindenki tudna erről a valamiről, akkor a földi populátció önmaga összlétszámával, hirtelen osztani kívánkozna. Az pedig nagyon rossz lenne.
De hát, elvégre is midnennek kell, hogy vége legyen, úgy ahogy ennek a blog bejegyzésnek is, mert az a gyanúm, hogy egy picit túl nagyra sikeredett első nekifutásra. Tudjátok ez nem igazán jó, mert, hogy ezt a fatális hibát utólag kompenzáljam, a többi bejegyzést sokkal sokkal kissebbre kell írnom. Hát. Van ez így. Én nem tehetek róla, ha van benned akkora életerő, hogy végigolvasd ezt. Azzal csak magadban okozol kárt ha úgy teszel.
De ez tulajdonképpen lényegtelen az apróbb részletek figyelembe vevésével. Tehát már éppen ott tarottam, hogy befejezzem ezt a bejegyzést, de nem tudom hogyan fogjak hozzá. A jobb oldali csúszka pedig már kezd lassan eltűnni. Az biztos, hogy a kocka méreten már túl van. Ez is azt bizonyítja, hogy én már nem is vagyok kocka, hanem valami sokkal, sokkal rosszabb szörnyűség aki ha egyszer elkezd egy blogot, nem tud leállni. De már lassan kezdem magam előtt elképzelni, ahogy lerángatnak a gép elől néhány hét elteltével, mert mind a szüleimet, mind a szomszédokat őrületbe kergetek borzadalmas gépelésemmel. Nem mintha köze lenne ennek a valósághoz, csak már lassan úgyis kezdem átlépni a valóság határait, hogy szinte nem is létezik olyan életforma ami képes ennyi literatúra létrehozásához. Az már egyenesen irreális. Nem mintha dicsekednék, és növelném az egyre elhatalmasodó egómat, de inkább ez már egyfajta néma kétségbeesés a betűk láttán melyek csak fakadnak belőlem, mintha a semmiből bukkanának elő, és egyszer csak itt teremnének. De hát ez van. Soha se lehet valaki elég részletes. Hisz az ember amúgy se tudja megérteni a semmiség lényegét. Én segítek abban, hogy mindenki megértse, úgy, hogy a lényegtelen semmiről írok és azt fejtem ki. Mint ahogy azt, hogy nem tudok ennek a blog bejegyzésnek méltó befejezést találni, mert már annyit írtam, hogy nem tudom kitalálni, hogy hogyan fejezzem be. Ördöki kör ez, én mondom. De nem számít, mert akárhányszor töltöm be a sorokat, akárhanyadára törpül a jobb oldali csúszka, én csak írok. Írok és írok, mint valami szolga Dante poklában kinek újra és újra ugyanazt a szörnyű dolgot kéne megtennie. De ne aggódjatok értem, én nem érzem így. Inkább a teljesség kiteljesítésének dicső győzelmét, hogy tudok annyit írni a nagy semmiről ami eddig senkinek az eszébe nem jutott volna. De úgyis mindegy. A látásom már homályosodik és a torkom is szárad, azon másodpercek feláldozásaként melyeket, csak a blogom írásának akartam szetnelni, de már tényleg ideje ezt abbahagyni.
Viszlát mindeki és írjatok sok sok véleményt! razz
Sziasztok! Írok legközelebb is! (Többet is talán. biggrin )